A hétvége folyamán a szüleimmel meglátogattam a nagymamámat a temetőben a szülinapja alkalmából. Megtisztítottuk a sírját, friss vizet hoztunk a virágoknak, amiket vettünk neki, és meggyújtottuk a gyertyákat. Miután letelepedtem az egyik magunkkal hozott székbe, agyam - még három év után is - próbálta feldolgozni, hogy akinek a képe a kőbe van gravírozva, már nincs velünk. Szinte pislogás nélkül bámultam az évszámokat a síron, és számolgattam, ki mennyit élt, hány év választotta el a papám és a mamám halálát, és hogy mennyi idő telt már el azóta. Persze a számok hűvös realitása nem nyújtott sem megnyugvást, sem pedig megértést olyan absztrakt dolgokkal kapcsolatban, mint élet és halál, és hogy hova kerülnek szeretteink, miután innen távoznak. Ad cserébe valamit, amit kontrollálni tudsz, amiben bízhatsz, mert a számok nem hazudnak. Ettől függetlenül, százszor jobban örülnék egy "kontrollálhatatlan" és "megbízhatatlan", de élő nagymamának - hatalmas idézőjelekbe téve ezeket a jelzőket.
Nem hiszem, hogy igazán értékeljük az embereket az életünkben, amíg el nem veszítjük őket. Talán barátokkal és szerelmekkel máshogy van, mindenesetre a család annyira (nyilván jó esetben) magától értetődő. Tisztelet a kivételnek, de komolyan. Jómagam keresem a módját annak, hogyan értékeljem a szüleimet úgy igazán, azon túl, hogy néha sírok, mert tudom, hogy egyszer már nem lesznek velem. Ugyanis az ilyen lóugrások után nagyjából minden megy tovább. Nem hinném, hogy különleges példa lenne az enyém, és nyilván nem mindenkinek releváns ez az egész. Mégis, figyelmesebb akarok lenni.
Visszatérve a címre, van egy fa mama sírjának közelében. Elég öreg, régen is ott állt már, amikor még mamával jöttünk ide, hogy a papának hozzunk virágot. Alulról két közelebbi ága van, az egyik egy csonk, a másik magasabban egy komolyabb darab, aminek a levágásáról az egyik nagynéném már beszélt apukámmal, mert mama sírja felé lóg. Ahogy megcsörrent a telefon miközben ott ültünk, és újra felmerült ez a téma, megszólalt bennem az az ősi hang, ami minden szemrevaló fa láttán életre kell bennem: Mászd meg! Mászd meg, itt a lehetőség! Az alsó, csonka ág pont tökéletes volt arra, hogy felkapaszkodjak a komolyabbra. Tekintve, hogy a telefonálás során felmerült az az opció is, hogy valaki felmászik, és onnan vágja le az ágat, úgy voltam vele, megnézem, kivitelezhető-e ez.
Az én hibám, hogy nem láttam, abszolút korhadt volt az az alsó ág, és amint két lábamat felemeltem, és teljes testsúlyommal (bár ez nem sok) ránehezedtem, az ág tőből leszakadt, pont a fejemre. Lényegében mintha magamra rántottam volna egy hatalmas kart. Csak szerencsém volt, hogy hamar megadta magát, illetve, hogy nem a szemem látta - haha - a kárát a dolognak. Mindenesetre, a fájdalom és a sokk ellenére, valahogy az egyetlen, ami kijött belőlem, az a nevetés volt. Faramuci módon nagyon jó kedvem lett. Ahogy visszatántorogtam a székhez, és a szüleim is látták, hogy minden rendben van, ők is viccelődni kezdtek az esettel, és a korábbi hangulat azonnal megváltozott.
Nem tudom megmagyarázni, de úgy érzem, a mamám is végig nézte ezt az egészet. És mióta elhunyt, életem sok fontos eseményén gondoltam arra, hogy remélem, lát engem és büszke rám, talán most először éreztem, hogy ez így van. Lehet, hogy a saját magad fejbevágása egy korhadt fával nem is hasonlítható össze életed első diplomájának megszerzésével, de ezzel az ügyetlen, de annál viccesebb lépéssel százszor jobban tudtam azt mutatni: még mindig a te Tamid vagyok, akinek anno a budai domborműves tányér is a fejére esett; látod, nem változott semmi.
És hallottam a nevetését. És most először éreztem, 3 év óta, hogy boldoggá tettem. Még az is lehet, hogy ő szakította le az ágat, hogy még így is dorgáljon, ne csináld, mert bevered a fejed. De mikor hallgatnak a gyerekek a nagymamákra? Ez az egész annyira visszarepített azokba az időkbe, amikor a délutáni alvás nyűg volt, és mindig palacsintát akartunk enni (utóbbi nem változott mondjuk), és csak hirtelen megint óvodás voltam, aki a bugyutaságával egy vicces történetet adott a mamájának.
Valami most feloldódott a kapcsolatunkban. Egy kicsit könnyebben viselem a hiányát. És ha ennek az volt az ára, hogy most egy-két hétig fájjon a fejem a fésülködés során, hát üsse faág. Szeretlek mama.
