Nosztalgia ⇨ 3 éve a bloggal

Sziasztok! Hogy vagytok? Gondolkodtatok már rajta, milyen furcsa újra és újra elérni a jelenbe, és hogy minden tettünk azonnal eggyé válik a múlttal? Az események mégis csak formátumukban múlandóak, és az összes szorosan összekapcsolódik a többivel. Aztán mire eltelik egy hosszabb idő, már nem is tudjuk, mi vezetett oda, ahol épp vagyunk.

Számomra úgy tűnt, sosem fog eljönni ez a nap. Vagy legalábbis elég furcsa, hogy még csak 3. éve létezik a blog - pedig a múltban elkezdett vezetése egyértelműen egyszer erre a pontra is el kellett, hogy érkezzen. Mégis, a szememben már sokkal idősebb. Rengeteg dolgot éltünk át együtt; csalódást, bánatot, örömöt, lelkesedést, erőt és gyengeséget; de sohasem adtuk fel. Még ha nekem el is ment a kedvem néha az egész írástól, a blog maga sohasem "mondta", hogy ideje leállni. Egyszerűen érezte ő és én is, hogy az utunk nem itt ér véget. Nincs ez máshogy most sem. Ha többé már nem iratkozik fel senki, vagy mindenki leiratkozik, ha egy árva kommentet nem lát többé a blog, netán csak negatív hangvételűeket kapok, akkor sem zárom be az oldalt, mert immáron a FOTOSZINTÉZIS egy biztos pont lett, amire mindig számíthatok, mindegy, mennyi ideig nem foglalkozok vele.

Anno, amikor elkezdtem ezt az egészet, nem is gondoltam bele, hogy mindketten ilyen sokat fejlődhetünk. Nem csak komolyodtunk, sokkal nyitottabbak is lettünk a világra, kipróbáltunk új dolgokat. Ezalatt a 3 év alatt felfedeztem Ázsia csodálatos és gyomorforgató aspektusait, a könyvek valódi varázsát, amit korábban alábecsültem, visszatértem régi kedvenceimhez, akikhez már sokkal józanabbul tudok hozzáállni, megtanultam többé-kevésbé megszerkeszteni egy weboldalt, iskolát váltottam, rövid hajat vágattam, sőt, még be is festettem a loboncom (bár ez nem volt sikeres próbálkozás), produkáltam egy halom novellát és rövidke történeteket, amiket különböző élményeim inspiráltak, de, ami a legfontosabb, hogy rengetegszer estem el... mégis felálltam, és most itt vagyok. Hiszek abban, hogy ezen a világon minden a mi érdekünkben történik, semmi sem ellenünk. A tanulás a mi feladatunk a Földön, hogy kincset érő tapasztalatokat szerezzünk megmérettetéseink során. Az, hogy elkezdtem blogolni, szép és jó volt, de az évek, a kitartás a nehéz helyzetekben bizonyítja igazán, hogy nem csak áltattam magamat.

Felnövök ezzel a hellyel együtt, megőrzi az emlékeimet, gondolataimat, ezért pedig soha nem lehetek elég hálás. Köszönöm Nektek is, hogy velem vagytok, hiszen ez az jelenti, hogy valamilyen szinten érdekelnek Titeket a bejegyzéseim, ami hihetetlenül boldoggá tesz engem. Köszönöm azoknak, akik gyakran kommentelnek, és köszönöm azoknak is, akik csendben olvassák a soraimat. Mind számítotok a szememben.

Még ha nincs is más, amit ezen a jeles napon adhatok Nektek, mint ez a pár sor, amit ide bepötyögtem teljes szívemből, akkor is remélem, hogy legalább olyan sokat jelent számotokra, mint számomra. Továbbra is a tőlem telhető legjobb munkát próbálom majd kiadni a kezeim közül, úgyhogy kérlek, fogadjátok szeretettel a frissítéseket a blogon, és legyen még sok-sok közös szülinapunk itt! Kívánom Nektek a legjobbakat, maradjatok erősek és mosolygósak!

Amber

Ha EXO velünk, kicsoda ellenünk?

Valószínűleg azt hittétek, idén elmarad az EXO-s elérzékenyülésem. Hát tévedtetek, ami késik, nem múlik. De hát hogy is hagytam volna ki, amikor alig pár hét, és Baekhyun szólóban debütál, Chanyeol és Sehun pedig duóban! Őszintén, what a time to be alive. Igaz, nem ma volt hivatalosan az évforduló, de a gondolataim semmit sem változtak, sőt, mélyebbek és bőségesebbek lettek, szóval így sem fog a bejegyzés mondatokban hiányt szenvedni.

Nosztalgia ⇨ 2 éve a bloggal

AVAGY MIT JELENT NEKEM A FOTOSZINTÉZIS?

Anno meglehetősen komolytalanul ünnepeltem a blog szülinapját, amire így utólag visszatekintve elég nagy tiszteletlenségként gondolok, hiába van szó "csak" egy oldalról. De talán még magam sem hittem el, hogy elértünk egy pontra, most viszont, hogy még egy évforduló érkezett el, szeretnék méltó módon nosztalgiázni a FOTOSZINTÉZIS immáron 2 éves létezéséről.

Mindig is kitartó emberként tekintettem magamra, de voltak (és vannak) dolgok, amikben úgy tűnt, egyszerűen nem tudok nagyobb mérföldkövekhez elérkezni. Ilyen volt például a naplóírás. Mindig újabb és újabb füzeteket nyitottam, megfogadván, hogy ezt meg azt majd jobban csinálom, szebben írok és gyakrabban, de most, hogy már 3. éve vezetem a füzetemet, amiben a gondolataim vannak, rájöttem valamire. Nincs értelme menekülni a hibáim elől. A napló-és blogírásnál is igaz ez a megállapítás, hiszen ezek a helyek azt tükrözik, milyen ember vagy, és azzal, hogy félbehagyod, mert nem tartod elég jónak, magadat ítéled el. Pedig az a legfontosabb, hogy szeressük azt, akik vagyunk és fogadjuk el a múltunkat, cselekedjünk a jelenben, hogy változás legyen a jövőben. Már nem zavar, mennyire írok csúnyán a naplómban, mert akkor épp olyan kedvem volt, hogy nem akartam a külalakkal foglalkozni, ez pedig szintén egy emlék lesz, akárcsak a soraim, amire jó lesz visszatekinteni. A FOTOSZINTÉZISen sem az a lényeg, hogy minél gyakrabban posztoljak, hanem, hogy akkor írjak, amikor jól esik, és azért vannak a menüpontok, hogy Ti, keresgélve akkor olvashassátok el, amikor Nektek jól esik. Az volt 2 éve a célom, hogy egyfajta menedéket teremtsek magamnak. Mostanra viszont kitárultak ennek a fészeknek a "kapui", ezért szeretném, ha Ti is otthon éreznétek magatokat.

Kevés ez a 2 év, de így, hogy ezzel túlléptem az előző oldalam élettartamát, erősebbnek és magabiztosabbnak érzem magamat és a FOTOSZINTÉZISt egyaránt. Abszolút készen állunk letenni a harmadik, a negyedik és még ki tudja, hányadik mérföldkövet is. Ugyanakkor nem ígérhetek semmi olyat, hogy több poszt lesz. Iskolát váltottam, ráadásul kollégista leszek, és bőven lesz mivel foglalkoznom, plusz nem tudom, mennyire lenne lehetőségem nethez jutni, de még csalódhatok kellemesen, szóval emiatt most nem kell aggódni. Ha máskor nem, hétvégenként frissítek, akkor itthon leszek. De szeretném kihangsúlyozni, hogy ez még nem jelenti az oldal halálát! (Olyan sokáig fogja húzni, hogy a végén már Ti kértek majd rá, hogy zárjam be végre...)

És ki tudja, lehet, valahogy majd megtanulok kódokat és egyéb jelenleg kiismerhetetlen dolgot használni, és a FOTOSZINTÉZIS egyre jobban kiemelkedik majd. Kecsegtető a jövő, ennyi biztos, ezért remélem, hogy ha eddig velem maradtatok, továbbra is szívesen teszitek majd ezt, akárcsak azok az emberek, akik később találnak majd rá.

Noha nem készültem semmilyen nyereményjátékkal, amivel ilyenkor szokás, de így is bízom benne, hogy önfeledten ünnepelhetjük együtt ezt a mai napot - hiszen ez nem pusztán egy szülinap. Ez egy jelzés is, hogy bármennyire is volt nehéz az elmúlt időszak, valamit mégiscsak elértünk, mert itt vagyunk. Kitartást kívánok minden kedves Olvasómnak, és találkozzunk a legközelebbi bejegyzésben! ♡

Amber

Nosztalgia ⇨ Az év legjobb pillanatai - 2018

Szóval újra véget ér egy év, magunk mögött hagyjuk a múltat, és bizakodva 2019 felé nézünk. Én is ezt teszem, bár volt egy-két pillanat, amikor 2018-at fantasztikusnak éreztem, és ma ezekről emlékezek meg. Szeretném minden rossz ellenére hálásan lezárni ezt az évet, és ti is kövessétek a példámat, mert minél kevesebb a negatív érzés bennünk - amik néha fel sem tűnnek nekünk, hogy bennünk vannak -, annál könnyebb lehet az életünk. Kezdjük 2019-et a lehető legpozitívabban együtt!

Nehezen emlékszem vissza 2018 elejére, ugyanis nem jut eszembe semmi különleges. A dolgok igazán tavasszal indultak be, amikor újra rákaptam az olvasásra, ami aztán az egész nyaramat megpecsételte. Az a 3 hónap aktív könyvfalás mindenképpen az egyik legjobb időszaka volt az évemnek, az őszről nem is beszélve, amikor a szülinapom miatt még több kötetre tehettem szert. Új és régi történetek is elém kerültek, kiolvastam rég elkezdett és félbehagyott darabokat, és tényleg több lettem tőlük. Könyvek közül 2018-ban a Legyek Ura és a Sosehol tetszett a legjobban.

Nosztalgia ⇨ Seventeen right here: ♡

💎 AVAGY 1 ÉV CARATKÉNT 💎

A cím és az alcím elárulja a legfontosabb dolgot: ma van 1 éve, hogy megismertem a Seventeent. A szokásos fangörcsölés helyett arra gondoltam, akár össze is szedhetném magamat, és nosztalgiázhatnék valamivel, amire később (is) büszkén nézhetek vissza. Ezért leírtam a banda mindegyik tagjáról, hogy milyennek látom őket, mit gondolok róluk, és hogy mit mondanék nekik, ha lenne rá esélyem. Olvassátok legalább akkora szeretettel ezt a bejegyzést, mint amekkorával én készítettem el!

ui.: számoljuk meg, hányszor írtam, hogy "ember"!

Amber

Nosztalgia ⇨ 1 éve a bloggal

Talán a blog első szülinapjának fontosabbnak kéne lennie, mint hogy a kpopról meg az animékről nosztalgiázzak, de az az igazság, hogy nem sok mindent tudok írni a mai nap alkalmából. Fel sem tűnt, hogy a blog már ilyen régóta él, azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán lesz évforduló. De talán ez egy pozitívum, elvégre nem az volt, mint anno, amikor görcsösen posztoltam, és számolgattam, hogy mikor mi, mennyi idős lesz, hogy aztán írjak arról egy erőltetett nosztalgiás bejegyzést. Tény és való, a FOTOSZINTÉZIS leginkább szabadságot adott nekem, és épp ezért gondolom azt, hogy még jóval több június 16-át is meg fog élni.

Anime TAG ↝ 2018-as, rövid verzió

AVAGY MIK VÁLTOZTAK 1 ÉV LEFORGÁSA ALATT

version #1

Eltelt 1 év otakuként, de ennyi idő alatt sok minden más lett, mint kezdetekben volt, ennek fényében pedig újraírtam régi TAG-emet, hogy ti is lássátok, mi minden változott! :) Amber

1. Melyik a kedvenc animéd?

A trónon még mindig a The Shape of Voice ül, legalábbis film szekcióban. Több évadosnál a Free!, 24 részesnél a Re:Zero, 12 részesnél pedig a Gabriel Dropout uralkodik. Persze vannak olyan darabok is, amik így is annyira megfogtak, hogy simán felkerülhetnének ide. Ilyen például a Made in Abbys, a Kiznaiver, a My Hero Academia, a Death Parade és a Servamp.

2. Legrosszabb animéd?

A School Days mellé sajnos betársult még a Renai Bokun és a Children of the Whales is. Az előbbi értelmetlen perverzsége miatt került fel a listára, míg az utóbbi csak szimplán értelmetlennek tűnt számomra. Ennek ellenére végig néztem, de az állítólagos második évadot már nem fogom.

Nosztalgia ⇨ 1 év kpopperként

Őszintén, minden nehézség ellenére, én úgy érzem, ez az év hihetetlenül gyorsan elment. Sok mindent megtudtam magamról, a kedvenceimről és a környezetemről. Bár még bátortalan vagyok, legalább biztosan tudom, hogy milyen nem akarok lenni, és mi az, ami nem érdekel. Ezt az évet amolyan próbának fogom fel - így utólag legalábbis -, mert mostanra eléggé kitapasztaltam, mi hogyan működik, és ez nem csak a kpop világára igaz. De mivel most csak arról lenne szó, így nem is ködösítek tovább, jöjjön a megemlékezés a napról, akkor ez az egész elkezdődött!

Amikor anno rákattintottam a Monster-re, még azt sem tudtam, hol áll a fejem. Annyi újdonság ért egy csapásra, és annyira tartozni akartam ebbe a közegbe, hogy talán egy kicsit nagyszájú voltam. Noha nem durván, de mégis mintha bizonyítani akartam volna, hogy én bizony kpopper vagyok. De valahányszor kérdéseket kaptam, zavarba jöttem, mert még nem voltam elég régóta benne a dologban. A legjobb példa erre, az ultimate banda esete. Amíg nem realizálódott bennem, mennyire közel áll hozzám a Seventeen, addig mindig az EXO-t mondtam a legnagyobb kedvencemnek, de valahol mélyen én is éreztem, hogy ez nem igaz. Semmi bajom velük, ők pusztán csak a szintén figyelemre méltó "első banda" pozícióban vannak, ami miatt igazán különlegesek számomra. Mégis, ultimate csapatként mindig a Seventeen lesz a válaszom, és ezt már nem is mondhatnám biztosabban.
Az ultimate bias-t könnyebb volt megtalálni, és fix, hogy bármi történjen is, nem fogom Chen-t lecserélni. Igaz, arra máig nem tudom a választ, hogy vajon az ub csak ultimate bandából lehet-e, de őszintén, már nem is érdekel, hiszen ha így érzem, akkor nem tudok ellene mit tenni.

Nosztalgia ⇨ 3 x Seventeen

Igazából nincs min nagyon nosztalgiázni, hiszen csupán 7 hónapja ismerem a bandát, így hát korántsem tudnék azokról az időkről beszélni, amikor még kezdők voltak - még akkor sem, ha megnéztem szinte az összes műsort, amiben benne voltak. Ennek, és kpopos hiatusom ellenére is szeretnék írni egy-két sort arról, mit is jelentenek ők számomra, és hogy mit gondolok a jelenről, amiben most követem őket figyelemmel.

Nosztalgia ⇨ Üzenet Leának

Eltelt 1 év mióta kiraktam ezt a posztot az akkori személyes blogomra, az Ultraviolence-re, de mivel a lány, akiről szól ez az egész nagyon fontos nekem, ezért arra gondoltam, hogy ismét publikálom. Legfőbbképpen miattad, Lea, mert szeretném, ha tudnád, hogy tényleg nagyon sokat köszönhetek neked! Nem is tudom, mit kéne mondanom még... köszönöm ezt a 4 évet! ♡♡♡

Ui.: Tényleg sosem fogom elfelejteni, amikor aznap hajnalban beszéltünk. Hihetetlenül sokat segítettél, és bizton állíthatom, életem legjobb döntése volt, hogy rád írtam anno.

~Tami

Lea. Tudom, hogy olvasod ezeket a sorokat. Ez egy nagyon különleges nap. Ma van pontosan 3 éve, hogy elkezdtünk beszélgetni. Kikerestem a kezdeti levelezésinket a Starity rendszeréből, és bizony 2014 május 18-án válaszoltál nekem a béna kis üzenetemre, ami miatt még ma is ég az arcom. Akkor még nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen fontos leszel nekem, de ahogy mondtam, eltelt 3 év, és annyi minden történt.

Talán nem tudod, de rengeteg mindent köszönhetek neked. Mindig ott voltál nekem, ha szükségem volt rád, mindig támogattál, pedig soha nem találkoztunk, soha nem beszéltünk élőben. Jobb barátom voltál, mint azok, akik itt voltak a közvetlen környezetemben, és sokáig gondolkoztam rajta, hogy mivel hálálhatnám meg ezt neked.

Habár én egyáltalán nem érzem a korkülönbség hátrányait köztünk, néha mégis rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, hiszen amíg te könnyen tudsz nekem segíteni, addig én mit mondhatnék neked? Igyekeztem mindig a lehető legjobb tanácsokat adni neked, és támogatni mindenben, amiben csak lehetett, de ezt nem éreztem elégnek. Örültem, hogy a szülinapodon küldhettem neked képeslapot, legalább ennyivel meghálálhattam neked az elmúlt éveket. De mégis, ez így sem sok.

Úgyhogy most itt vagyok. És ha már ennyire támogattál az Ultraviolence-ben (is), akkor miért is ne írhatnék egy ilyen posztot? Elvégre igazán megérdemled.

Ahogy megérdemled a boldogságot, a szeretetet, a törődést és a figyelmet is. Páratlanul írsz, imádom az összes történetedet, fantasztikus barát vagy, mindig előtérbe helyezed a másikat, és odaadóan támogatod őt.

Bátran kijelenthetem, hogy te vagy a legeslegjobb barátnőm, és egyértelműen nem lennék most itt, ha mi anno nem kezdünk el levelezni. Nem lennék ugyanez az ember. Nem lenne LIS, nem lenne egy csomó banda és énekes a zenelejátszómon, nem lenne a montreali képeslap a falamon, de, ami a legfontosabb, hogy nem lenne megkönnyebbült mosoly az arcomon esténként, miután beszéltem veled. Örökké az adósod leszek!

Tudom, hogy neked sem könnyű az életed, hogy vannak problémáid, amiken én talán nem tudok segíteni, de remélem, hogy segíthetek neked valahogy, még ha az csak annyi is, hogy meghallgatlak. A fenti képek neked szólnak. Szeretlek és nem akarlak elveszíteni. És bármi történjen is, én mindig itt leszek neked.

Na jó, abba hagyom, már így is itt bőgök a monitor előtt, ilyen nagyon nyálas csöpögésbe pedig nem akarok esni, úgyhogy csak annyit, hogy sok sikert az életben, ne aggódj, mert minden rendben lesz, és hozzám bármikor fordulhatsz!

A létező legnagyobb virtuális ölelés: (((((((((())))))))))

Köszönöm ezt a 3 évet. Még legalább ennyit kívánok magunknak. ❤︎

Tami

Nosztalgia ⇨ PTV koncert beszámoló

2016. 11. 09.

1 évvel ezelőtt, a születésnapomra fantasztikus ajándékot kaptam - jegyeket a Pierce The Veil budapesti koncertjére. Ez egy nagyon fontos esemény volt az életemben, ezért arra gondoltam, hogy azt a régi beszámolót, amit anno a Lost In Stereon posztoltam, most ki rakom ide is. Ez az emlék egyike azon keveseknek, amikre tényleg szívesen gondolok vissza az elmúlt 1 évből. Olvassátok szeretettel! ♡

Ui.: képek mind sajátok.

Amber