"Kívül csak az lombosodik, ami a magban van" - írta le Müller Péter a Benső mosoly című könyvébe. Ez lényegében a ki mint vet, úgy arat szebb változata. Tegnap ezeket a sorokat olvasva gondolkodtam el, ha az én lelkemből fa sarjad, milyennek szeretném nevelni, hogy nézzen ki?
Íme a válasz: Lelkem magjából nőjön diófa; valószínűleg elfogult vagyok, mert odavagyok a kertünkben lévő diófáért. Legyen vaskos és terebélyes, inkább vízszintes ágakkal, amiket könnyű megmászni. Legyenek ezek az ágak elég szélesek és kényelmesek, hogy egy könyvvel le lehessen rájuk telepedni. A levelek pompázzanak a legkülönfélébb színekben, és a lombkorona legyen tele aggatva fényfűzérekkel, lampionokkal, szalagokkal. Legyen lelkem diófája egy biztos pont a nyílt mezőn, adjon kellemes árnyékot, biztosítson helyet az életnek, lehessen körbetáncolni a törzsét.
A fák egyenlőek önmagukkal, ahogy én is. Testem nem más, mint forma, amit a bolygón felveszek, és bár karbantartom, hiszen ép testben ép lélek, ahogy mondani szokták, nem fogadhatom a velem történő dolgokat mással, mint hálával. Mert nagyobb dolgokról van itt szó - és közben egyáltalán nincs semmiről sem szó. A lelkem vagyok. Az válik fává, amit felnevelek. Ki tudja hány elvadult csemetét hagytam növekedni, és hány értékeset tiportam le nemtörődömségemben? De azt hiszem ez a sok száz facsemete, amik vagy fejlődnek valahova, vagy nem, is igazából mind ugyanaz a fa. Csiszolódik, változik, és amikor készen áll, kibújik a földből.
Alapvetően viszont a fa lényegében "csak" áll. Megtépázhatják a viharok, de az erős lélek tudja, hogy minden elmúlik. Semmi sincs jobban tudatában az élet végtelen körforgásának, mint egy fa, ami elsőkézből tapasztalja meg a változásokat az életben. Ugyanakkor, a fa nem veszíti el önmagát, ha lehullanak ősszel a levelei. Nem sír, hogy miért hagyta el a vándormadár. Tudja, hogy idővel minden visszatalál hozzá, és ezért, mivel hogy nem tehet mást, nyitott szívvel várja a dolgokat, amiket annyira szeret.
Úgy szeretném mindezt tudatosítani, hogy közben észben tartom: nem arról van szó, hogy mostantól nem csinálok semmit, és várom a sültgalambot. A segíts magadon, és Isten is megsegít abszolút szerepel a top 3 Tamis klisében. Csak közben el kell engednem a kontrollálni akarást, mert ki vagyok én, hogy bármit is megregulázzak? Egy lélek-diófa, ami a maga mezején hatalmas, de föntről nézve csak egy a sok közül. És ezzel nincs is baj. Így vagyunk mi, emberek, egy erdő. Ez a szép ebben. Hiszen egónk végett, szó szerint nem látjuk a fától az erdőt. Annyira a fejünkben vagyunk, annyira triviális problémákba vagy azok kreálásába öljük az időt, hogy meg sem állunk belegondolni, esetleg nem vagyunk olyan különlegesek a fájdalmunkkal. Mind csak emberek (vagy fák) vagyunk, akik próbálnak lenni.
Szóval ezt fogom tenni én is. Próbálok. Lenni. Nyitott szívvel befogadni mindent. Bölcsen állni a réten, figyelni, hogy mit érzek, és engedni, hadd jöjjön és menjen az élet. Hadd legyek jelen ebben a világban, hadd figyelhessem meg a csodákat, amik történnek benne, Hadd érezzek szerelmet, félelem nélkül. Hadd érezzek büszkeséget, eredmény nélkül. Tegye színessé a kopár tájat a színpompás lombozatom. Legyen a lelkem önmagam, és önmagam legyen a lelkem. Azonosság a megosztottság helyett, harmónia a végletek helyett. Egy vagyok a körforgással, és van bennem szeretet, amit tudok adni. Készen állok csemetéből igazi lélekfa lenni.
