The Reading Rush - 2020

A The Reading Rush egy 7 napon át tartó kihívás, melynek során a megadott kritériumokhoz illően kell olvasmányt választanod magadnak, aztán persze ki kell olvasni azokat. Lényegében egy pörgős könyv-falós esemény, ami bár az olyanoknak, mint én, lehetetlen küldetésnek tűnik, hiszen nem tudok sem időre, sem előre tervezve olvasni, mégis valahogy izgalmasnak ígérkezik, és idén olyan érdekesek voltak a pontok, amik alapján könyv-jelölteket választhattak az olvasók, hogy megjött hozzá a kedvem; de ez nem jöhetett volna létre a Readinspo blog drága vezetője, Sára nélkül, aki ha nem írja meg saját nevezésének hírét, nem kerültem volna közelebb a kihíváshoz.

Lényeg a lényeg, következzenek a könyvek, amiket jövőhéttől, tehát július 20-tól 26-ig olvasni fogok. (Remélhetőleg...)

Amber

mid-year book freak out tag - 2020

Fél év alatt rengeteg minden történhet - nincs ez másképp a könyvekkel sem. Csalódások, vicces vagy épp megható pillanatok, új nevek és címek a kedvenceinknek járó VIP-részlegen. Nekem is eseménydús volt olvasmányok terén 2020 első fele, ezért összegeztem Nektek a történeteket a megadott kérdésekre írt válaszaimon keresztül. Forrás a hatalmas internet volt, amin rákerestem a tag-re, és aztán csak megalkottam a saját verziómat. Tovább adom a lehetőséget bárkinek, aki szeretne élni vele! Amber

Legjobb könyv, amit eddig 2020-ban olvastál

Van egy olyan érzésem, hogy csak egy kötetet kéne választanom, de mindannyian tudjuk, hogy ez lehetetlen feladat. Ennek fényében büszkén sorolom fel a Maddaddam-trilógiát (Margaret Atwood), a Battle Royale-t (Takami Kósun), az Urak és Játékosokat (Joanne Harris), valamint a Cujót (Stephen King). Ezekről kivétel nélkül mind írtam a blogon, szinte már lerágott csontnak számítanak.

Legjobb folytatás, amit eddig 2020-ban olvastál

A Maddaddam-trilógia harmadik része, azaz a Maddaddam még az első résznél is jobban tetszett. Gyönyörűen ívelt a történet, ezzel a kötettel pedig tökéletesen ért véget ez a hatalmas, nagyszabású sztori, melynek befejezése után komolyan nem tudtam mit kezdeni az életemmel.

Az utolsó nyár...

Nem minden nap érkezik el az ember utolsó előtti gimis évének végére. Utolsó előtti? Mióta hangzik ez jól? Mégis, a nyomás, hogy ősztől nem csak egyszerűen át kell vészelnem az iskolában töltött hónapokat, hanem konkrétan halálra kell tanulnom magamat, hogy elérhessem azt az álmot, ami ha részleteket tekintve nem is volt mindig tűéles, nagy vonalakban mindig ott lebegett előttem; az egyetemet. Készen állok-e? Technikailag készen kéne, hiszen a nyelvi előkészítő miatt így is plusz 1 év jutott nekem az iskolapadban ücsörgéshez. Gyakorlatilag viszont nem nap, mint nap, hanem percenként váltakozik a hangulatom ezzel kapcsolatban - végre elérkeztem idáig, aztán meg bárcsak sosem jött volna el ez az egész, még gyerek akarok maradni. A gyermeki én persze sosem vész el igazán, de már előre érzem, hogy fogok ábrándozni a múltamról, amikor majd az én gyerekeim mennek iskolába.

És igen, a suli nehéz. Nekem - és sokan másoknak is - onnantól vált pokollá az élet, onnantól fordultam magamba. Hosszú, rögös út, ami alatt az ember megtapasztalja, hogy nem minden esetben kell őszintének lennie, hogy valójában a felnőttek többsége eszméletlenül infantilis és komplexusos, hogy a barátságok nem mindig tartanak örökké, és bizony elárulnak, bántalmaznak, kihasználnak és lenéznek a társaink. Valójában a nagybetűs élet egy szelete kicsiben, hiszen később a munkahelyünkön is megtapasztalhatjuk ugyanezeket. És attól függően, hogy fiatalokként hogyan dolgozzuk fel ezekből az eseményekből fakadó traumáinkat, reagálunk majd a nagykorúságunkban történő dolgokra.