Miért nem hiszünk másoknak?

♡ ♡ ♡

Rengeteget szoktam azon gondolkozni, hogy vajon miért van az, hogy mi elárasztjuk jótanácsokkal a barátainkat, győzködjük őket, hogy igen is szépek, de, ha ők teszik ezt velünk, mi csak legyintünk, ugyanakkor szeretnénk, ha mások nem így tennének, és tényleg elhinnék, amit mondunk nekik. A cikk ötlete pontosan akkor fogant meg az elmémben, amikor megismerkedtem a Got7-el, ugyanis a Just Right link fent, középső szivecske ⇧ volt az első szám, amit hallottam tőlük, és valamiért a YouTube bekapcsolta az angol szöveget, és érthettem, hogy pontosan miről is szól a dal - ez pedig elgondolkodtatott.

Miért szeretem a CBX-et?

+ #ProtectChen poszt

Már maga az EXO is szerelem volt első hallásra, és amint kicsit jobban elmerültem a bandában, ez a csodálat csak még inkább megszilárdult, de ami talán a legkülönlegesebb számomra az egész csapatban, az a ChenBaekXi alformáció, azaz a CBX.

Fogalmam sincs, hogy miért, de én valamiért az összes ilyen duót/triót/alcsoportot szeretem, bárkikről is legyen szó, szerintem ezek nagyon jók, és támogatom is őket - és ha van olyan subunit, akiknek tényleg eladnám a lelkemet, akkor az a CBX. Persze anno nem jelentettek sokat, tudtam, hogy van egy ilyen, meghallgattam a számaikat, dúdoltam őket, de mire észbe kaptam, minden teljesen megváltozott.

Ez nyilván úgy alakult ki, hogy a sok gyakorlás után végre megtanultam, hogy ki kicsoda az EXO-ban, rendszeresen néztem velük interjúkat, műsorokat, videókat, és végre valahára - ha úgy vesszük - igazi rajongóvá váltam. Ezek után pedig mindenre máshogy néztem, mint anno, amikor még fogalmam sem volt, hogy merre és hogyan. Na de térjünk rá a lényegre, hogy miért is vagyok oda meg vissza a CBX-ért?

I'm tired of being sad

Elegem van. Elegem van a pánikrohamokból, a gyomorgörcsből, a megmagyarázhatatlan sírós hangulatomból. Amióta a kpop belépett az életembe mindent sokkal színesebben látok, és tudjátok mit? Belefáradtam abba, hogy szomorú legyek.

Úgy érzem, most van igazán erőm arra, hogy szembeszálljak a problémáimmal, és megmentsem magamat. Eljött az a pillanat, amikor tényleg életben akarok maradni, bár fogalmam sincs, hogy miért. A gondolat, hogy semmi értelme a létezésemnek, nem könnyíti meg a dolgomat, de jobb kedvemben még ez sem érdekel. Csak van nekem is valami küldetésem, még ha csak apró dolog is másokéhoz képest. Vagy talán pont, hogy én fogok világmegváltó döntéseket hozni? Belül tudom, hogy ezzel senki sem lehet tisztában, és minden úgy jön, ahogy jönnie kell, de néha olyan, mintha az elmém ellenem dolgozna.

De most betelt a pohár. Megtaláltam önmagamat, teljes lett az életem, és szeretném élvezni ezeket az időket. Csak az zavar be mindig, hogy eszembe jut, senki sem él örökké, és egyszer meghalnak a szüleim, a barátaim, a kedvenceim, a kutyáim, és én magam is, de előtte még én is szülő, barát, mások példaképe és az állataim gazdája leszek, akik ugyanúgy végignézik az én halálomat, ahogy én tettem anno. Hát van ennél rosszabb?