Miért kellene ritkán szeretni ahhoz, hogy nagyon szeressünk?
- Albert Camus: Sziszüphosz mítosza
Kis féléves olvasmányösszegzés, mert jó érzéssel tölt el. Számokban: 21 elolvasott könyv (+2 jelenlegi olvasás), ebből 4 újraolvasás és 8 olyan írótól, aki új volt számomra.
Show me that I'm everywhere and get me home for tea
- George Harrison: It's All Too Much
Az utánozhatatlan David Bowie saját százas listája nyomán összeírtam én is a magam könyveit, amik nagy hatással voltak rám. A második felét későbbre tervezem kitölteni, hogy esélyt adjak a jövő könyveinek is, amikkel az élet még összehoz. Szóval egyelőre íme 60 könyv:
elsőre sikeresen beszkennelt volánbérlet
édes sós után és vice versa
új hajtások a növényeimen
egymásnak integető sofőrök
amikor arról küldenek nekem insta reel-eket, hogy gondolnak rám & szeretnek
egy könyv felénél tartani, és az kényelmesen belesimul az ember kezébe
hideg időben ragyogó nap
táncolni a tükör előtt
a kiskutyáim lelkes nyüszögése, amikor hazaérek
kedvesnek lenni idegenekkel, akik erre szintén kedvességgel válaszolnak
szép borítóképeket találni spoty-s playlistekhez
akárcsak egyetlen oldalt is megtölteni a vázlatfüzetemben
amikor a tüsszentés csiklandoz & ki is jön
jóhajnap
szép matricák
haladni a duolingo streakkel
átadni a helyet tömegközeledésen
reakciókat kapni a csoportos beszélgetésbe beküldött üzikre
bármilyen merch rajongásom tárgyairól
újranézni egy kedvenc filmet vagy sorozatot
bármilyen várólistával vagy to-do listtel haladni
frissen nyírt fű illata
amikor napozás után az ember bőréből árad a meleg
skincare rutinra szakított idő
gyertyagyújtás
összemosolyogni idegenekkel
amikor nem kell egynél többször fordulni a kocsiból történő pakolás során
amikor a kutyák maguktól közelítenek meg és kedvesek
ajándékötletek másoknak
vicces rendszámtáblák
A válasz a logikus kérdésre, hogy mégis miért releváns bárkinek is egy több, mint 10 éves albumról szóló kritika-elemzés-elmélkedés, nagyon egyszerű: mert én vagyok mara és ez itt a maraverzum, szóval arról írok, amiről szeretnék. Egyébként meg elég sokat hallgattam ezt a lemezt mostanában, és mélyen elgondolkodtatott bizonyos dolgokról, melyeket úgy éreztem, a legérdemesebb itt kifejteni, mert egy akademikus esszéhez most nincs erőm. Mindenesetre így is megteszek minden tőlem telhetőt, hogy valami koherens és értékes írás szülessen ezekből az észrevételekből.
Pár alapvető infó, amikre nekem is rá kellett keresnem, mert elmúltak már azok az idők, hogy vallásosan utánajárok a kedvenc bandáimnak és betéve ismerem a lore-t: tehát a Fun vagy fun. egy 2008-ban alakult indie-pop banda, pár kisebb lemezt és két stúdió albumot éltek meg, aztán feloszlottak - vagyis, mint utána olvastam, csak "pihenőre" mentek. De ez már kb. 10 éve tart, szóval... Okokat nem kerestem, bizonyára fent van ez is a neten, de szeretnék magára a zenére fókuszálni, úgyhogy a rövid ismertető kötelező köre után jöjjön is maga a lemez, a Some Nights.
A hétvége folyamán a szüleimmel meglátogattam a nagymamámat a temetőben a szülinapja alkalmából. Megtisztítottuk a sírját, friss vizet hoztunk a virágoknak, amiket vettünk neki, és meggyújtottuk a gyertyákat. Miután letelepedtem az egyik magunkkal hozott székbe, agyam - még három év után is - próbálta feldolgozni, hogy akinek a képe a kőbe van gravírozva, már nincs velünk. Szinte pislogás nélkül bámultam az évszámokat a síron, és számolgattam, ki mennyit élt, hány év választotta el a papám és a mamám halálát, és hogy mennyi idő telt már el azóta. Persze a számok hűvös realitása nem nyújtott sem megnyugvást, sem pedig megértést olyan absztrakt dolgokkal kapcsolatban, mint élet és halál, és hogy hova kerülnek szeretteink, miután innen távoznak. Ad cserébe valamit, amit kontrollálni tudsz, amiben bízhatsz, mert a számok nem hazudnak. Ettől függetlenül, százszor jobban örülnék egy "kontrollálhatatlan" és "megbízhatatlan", de élő nagymamának - hatalmas idézőjelekbe téve ezeket a jelzőket.
Nem hiszem, hogy igazán értékeljük az embereket az életünkben, amíg el nem veszítjük őket. Talán barátokkal és szerelmekkel máshogy van, mindenesetre a család annyira (nyilván jó esetben) magától értetődő. Tisztelet a kivételnek, de komolyan. Jómagam keresem a módját annak, hogyan értékeljem a szüleimet úgy igazán, azon túl, hogy néha sírok, mert tudom, hogy egyszer már nem lesznek velem. Ugyanis az ilyen lóugrások után nagyjából minden megy tovább. Nem hinném, hogy különleges példa lenne az enyém, és nyilván nem mindenkinek releváns ez az egész. Mégis, figyelmesebb akarok lenni.
Visszatérve a címre, van egy fa mama sírjának közelében. Elég öreg, régen is ott állt már, amikor még mamával jöttünk ide, hogy a papának hozzunk virágot. Alulról két közelebbi ága van, az egyik egy csonk, a másik magasabban egy komolyabb darab, aminek a levágásáról az egyik nagynéném már beszélt apukámmal, mert mama sírja felé lóg. Ahogy megcsörrent a telefon miközben ott ültünk, és újra felmerült ez a téma, megszólalt bennem az az ősi hang, ami minden szemrevaló fa láttán életre kell bennem: Mászd meg! Mászd meg, itt a lehetőség! Az alsó, csonka ág pont tökéletes volt arra, hogy felkapaszkodjak a komolyabbra. Tekintve, hogy a telefonálás során felmerült az az opció is, hogy valaki felmászik, és onnan vágja le az ágat, úgy voltam vele, megnézem, kivitelezhető-e ez.
Az én hibám, hogy nem láttam, abszolút korhadt volt az az alsó ág, és amint két lábamat felemeltem, és teljes testsúlyommal (bár ez nem sok) ránehezedtem, az ág tőből leszakadt, pont a fejemre. Lényegében mintha magamra rántottam volna egy hatalmas kart. Csak szerencsém volt, hogy hamar megadta magát, illetve, hogy nem a szemem látta - haha - a kárát a dolognak. Mindenesetre, a fájdalom és a sokk ellenére, valahogy az egyetlen, ami kijött belőlem, az a nevetés volt. Faramuci módon nagyon jó kedvem lett. Ahogy visszatántorogtam a székhez, és a szüleim is látták, hogy minden rendben van, ők is viccelődni kezdtek az esettel, és a korábbi hangulat azonnal megváltozott.
Nem tudom megmagyarázni, de úgy érzem, a mamám is végig nézte ezt az egészet. És mióta elhunyt, életem sok fontos eseményén gondoltam arra, hogy remélem, lát engem és büszke rám, talán most először éreztem, hogy ez így van. Lehet, hogy a saját magad fejbevágása egy korhadt fával nem is hasonlítható össze életed első diplomájának megszerzésével, de ezzel az ügyetlen, de annál viccesebb lépéssel százszor jobban tudtam azt mutatni: még mindig a te Tamid vagyok, akinek anno a budai domborműves tányér is a fejére esett; látod, nem változott semmi.
És hallottam a nevetését. És most először éreztem, 3 év óta, hogy boldoggá tettem. Még az is lehet, hogy ő szakította le az ágat, hogy még így is dorgáljon, ne csináld, mert bevered a fejed. De mikor hallgatnak a gyerekek a nagymamákra? Ez az egész annyira visszarepített azokba az időkbe, amikor a délutáni alvás nyűg volt, és mindig palacsintát akartunk enni (utóbbi nem változott mondjuk), és csak hirtelen megint óvodás voltam, aki a bugyutaságával egy vicces történetet adott a mamájának.
Valami most feloldódott a kapcsolatunkban. Egy kicsit könnyebben viselem a hiányát. És ha ennek az volt az ára, hogy most egy-két hétig fájjon a fejem a fésülködés során, hát üsse faág. Szeretlek mama.
"Kívül csak az lombosodik, ami a magban van" - írta le Müller Péter a Benső mosoly című könyvébe. Ez lényegében a ki mint vet, úgy arat szebb változata. Tegnap ezeket a sorokat olvasva gondolkodtam el, ha az én lelkemből fa sarjad, milyennek szeretném nevelni, hogy nézzen ki?
Íme a válasz: Lelkem magjából nőjön diófa; valószínűleg elfogult vagyok, mert odavagyok a kertünkben lévő diófáért. Legyen vaskos és terebélyes, inkább vízszintes ágakkal, amiket könnyű megmászni. Legyenek ezek az ágak elég szélesek és kényelmesek, hogy egy könyvvel le lehessen rájuk telepedni. A levelek pompázzanak a legkülönfélébb színekben, és a lombkorona legyen tele aggatva fényfűzérekkel, lampionokkal, szalagokkal. Legyen lelkem diófája egy biztos pont a nyílt mezőn, adjon kellemes árnyékot, biztosítson helyet az életnek, lehessen körbetáncolni a törzsét.
A fák egyenlőek önmagukkal, ahogy én is. Testem nem más, mint forma, amit a bolygón felveszek, és bár karbantartom, hiszen ép testben ép lélek, ahogy mondani szokták, nem fogadhatom a velem történő dolgokat mással, mint hálával. Mert nagyobb dolgokról van itt szó - és közben egyáltalán nincs semmiről sem szó. A lelkem vagyok. Az válik fává, amit felnevelek. Ki tudja hány elvadult csemetét hagytam növekedni, és hány értékeset tiportam le nemtörődömségemben? De azt hiszem ez a sok száz facsemete, amik vagy fejlődnek valahova, vagy nem, is igazából mind ugyanaz a fa. Csiszolódik, változik, és amikor készen áll, kibújik a földből.
Alapvetően viszont a fa lényegében "csak" áll. Megtépázhatják a viharok, de az erős lélek tudja, hogy minden elmúlik. Semmi sincs jobban tudatában az élet végtelen körforgásának, mint egy fa, ami elsőkézből tapasztalja meg a változásokat az életben. Ugyanakkor, a fa nem veszíti el önmagát, ha lehullanak ősszel a levelei. Nem sír, hogy miért hagyta el a vándormadár. Tudja, hogy idővel minden visszatalál hozzá, és ezért, mivel hogy nem tehet mást, nyitott szívvel várja a dolgokat, amiket annyira szeret.
Úgy szeretném mindezt tudatosítani, hogy közben észben tartom: nem arról van szó, hogy mostantól nem csinálok semmit, és várom a sültgalambot. A segíts magadon, és Isten is megsegít abszolút szerepel a top 3 Tamis klisében. Csak közben el kell engednem a kontrollálni akarást, mert ki vagyok én, hogy bármit is megregulázzak? Egy lélek-diófa, ami a maga mezején hatalmas, de föntről nézve csak egy a sok közül. És ezzel nincs is baj. Így vagyunk mi, emberek, egy erdő. Ez a szép ebben. Hiszen egónk végett, szó szerint nem látjuk a fától az erdőt. Annyira a fejünkben vagyunk, annyira triviális problémákba vagy azok kreálásába öljük az időt, hogy meg sem állunk belegondolni, esetleg nem vagyunk olyan különlegesek a fájdalmunkkal. Mind csak emberek (vagy fák) vagyunk, akik próbálnak lenni.
Szóval ezt fogom tenni én is. Próbálok. Lenni. Nyitott szívvel befogadni mindent. Bölcsen állni a réten, figyelni, hogy mit érzek, és engedni, hadd jöjjön és menjen az élet. Hadd legyek jelen ebben a világban, hadd figyelhessem meg a csodákat, amik történnek benne, Hadd érezzek szerelmet, félelem nélkül. Hadd érezzek büszkeséget, eredmény nélkül. Tegye színessé a kopár tájat a színpompás lombozatom. Legyen a lelkem önmagam, és önmagam legyen a lelkem. Azonosság a megosztottság helyett, harmónia a végletek helyett. Egy vagyok a körforgással, és van bennem szeretet, amit tudok adni. Készen állok csemetéből igazi lélekfa lenni.
Nem is tudom, melyik rosszabb: amikor az ember holt fáradt és nincs se ereje, sem pedig kedve semmihez, vagy amikor elönti a teendő, viszont hihetetlenül ihletett állapotban van. Még ezt befejezem, még azt leadom, aztán foglalkozok azzal, amivel szeretnék... míg végül sosem jutunk el oda, hogy azzal foglalkozzunk, amivel szeretnénk. Mindenesetre, adok még magamnak időt. A hónap csak most kezdődött, én pedig tele vagyok tervekkel. Ezek leginkább az olvasás terén jellennek meg. A Száz év magány Kolumbiája után most éppen az ősi maják vidékeit járom, azután Misima Jukio Japánjába tévedek, majd Nabokov fényesre csiszolt stílusával megyek tovább, egészen kis hazánkig, ahol Nádasdy Ádám tanár úr vár rám pár történetével. Ugyanakkor, most már erőteljesen érzem az alkotás hívását is, és az agyam festős/rajzolós része zavaróan viszket.
És ezek még csak a hobbik. Szociális életemről, karrieremről, egyetemi tanulmányaimról még nem is esett szó. De ez ennyiben is marad, hiszen egy szónak is száz a vége: zajlik az élet. Érzem a csontjaimban, hogy jó lesz ez a hónap, valahogy mégis azt várom, hogy érjen véget, pihenjünk meg, vegyünk egy nagy levegőt. Továbbra is hiszek a mindennapi fantasztikumban, sőt. Alighanem ez dominálja a napjaimat. De a bánatnak is jut hely az asztalnál. Azt hiszem, épp ez a lényeg. Szépen megteríteni mindenkinek, hagyni, hadd egyenek, majd a vacsora után megkönnyebbülten törölgetni a tányérokat, hogy hát ez is elmúlt, pedig mennyit készültünk rá. Sosem éreztem még olyan intenzíven az idő hangulatingadozásait, mint most. Van, amikor gyorsan szalad, még szökdécsel is közben, máskor meg lábaitól elszakítva, mellkason csúszik, gyenge karjaival húzva magát előre az eső áztatta betonon. Nehéz felfogni, hogy ez sem állandó. Igazából mire felfigyelünk vége az életnek. És mégis - mennyit szenvedünk közben, hogy legyen valami gyorsabb, vagy épp lassabb.
Mi a konklúzió akkor, Tami? Az, hogy olvasd a könyveidet, fesd meg a képeidet, írj a blogodra, jelentkezz munkákra, szólalj meg órán, barátkozz bárkivel, tanuld a spanyolt, táncolj a szobádban, öleld meg a kutyáidat, és sírj, amikor úgy érzed, hogy kell. Aztán lépj tovább. Legyen boldog októbered.
Szeretnék egy vastag szelet eget felhőkkel, nappal, muskátlival, elvitelre.
- Simon Márton: Kis kék vers az együttérzésről
*
Lo real maravilloso. Mondhatjuk mágikus realizmusnak is, de ez így pontosabb. Mindennapi fantasztikum, ahogy azt a tanár úr megfogalmazta. Ahogy ott ültem a C épületben, hirtelen felfigyeltem rá. Már látom. A szívemből kis zöld indák nőnek, virágok hajtanak rajta - hajnalkák, mert azok a kedvenceim. Az úton szivárványos gyíkok szaladnak el előttem, a könyvtári polcok közül pedig apró tündérszerű lények néznek ki, nagy fülük lebeg. Minden összeáll. Érzem, hogy az Ég a tenyerén hordoz. Megpihenhetek, lehetek bátor, merhetek felkelni reggel. Ijesztő a felnövés, ugyanakkor izgalmas. Érzek valami intenzív, kreatív erőt, amitől festeni, enni, táncolni, spanyolul beszélni akarok. Jó érzés önerőből meghosszabbítani a napokat, még ilyenkor ősszel is. Valahogy újra a kezemben érzem az irányítást; mindezt úgy, hogy tudom, abszolút nincs irányításom semmi felett sem. "I'm just visiting," mondta Bowie anno egy filmben. És tényleg, mit csinálunk látogatóban? Szeretett emberekkel jövünk össze és jól érezzük magunkat. Viszünk egy kis színt a monoton hétköznapokba. Megünneplünk kicsi vagy nagy dolgokat. És ha az egész életünk egy vendégség a bolygón, akkor miért ne állhatnánk így ahhoz a pár évhez, ami itt megadatik nekünk? Jó dolgok várnak rám, a lelkem ünneplőben van, a faluba nem vittem be a félelmet. Máshogy látom a valóságot. Maravillosamente. Tökéletes időzítés.
...amik miatt jó lesz a szemeszter
újra lehet meleg ruhákat hordani
kijön az új Arcane évad
gyönyörű lesz a táj
Over the Garden Wall újranézés
túlleszek két műtéten is
hangulatos lesz az olvasgatás
elkezdhetek dolgozni
új kihívások és lehetőségek az egyetem által
gyertya-és füstölőgyújtás itthon
használhatom az új hátizsákomat
megtanulok önállónak lenni
...amikre fókuszálni szeretnék a szemeszterben
új helyekre menni és jókat enni
könyvtári tanulások
fenntartani a kapcsolatot a barátaimmal
új zenéket megismerni
orvoshoz járni és pszichológiai könyveket olvasni
szokásaimat (vitamin, 2l víz, mozgás) megerősíteni
a hétvégéket szigorúan sulimentesen tölteni
időben lefeküdni, kipihenten ébredni
többet lenni a kiskutyáimmal
rendszeres spanyolozás
...amik miatt túl fogom élni a szemesztert
még az elején vagyok, semmi sem stabilizálódott
majd lesz annyi házi és program, hogy el tudjam magamat foglalni
még simán lehetnek barátaim, senki sem klikkesedett még, de ha mégis, akkor is szabadon odamehetek bárkihez
vannak a kampuszon ismerőseim, nem vagyok teljesen egyedül
még annyi könyv van, amit el szeretnék olvasni
hamarosan szülinapom lesz, 23 éves leszek
lesz őszi szünet és Karácsony is
rendszeresen fogok orvoshoz járni
...amik megnyugtatnak
szerethető és segítőkész vagyok, tudok nyújtani valamit a környezetemnek
semmi sem állandó vagy örök, és minden kezdet nehéz - felesleges nagyobb hangsúlyt fektetni erre a félévre, mint bármelyik másikra
régi helyen vagyok új emberekkel egy ismeretlen képzésen, szabad időt adnom magamnak, hogy mindezt feldolgozzam, és ha közben szomorúságot érzek, hát legyen
mindenki éli az életét, és nekem is megvan a sajátom, ahogy én sem zárok ki másokat, ha éppen nemet mondok valamire, ők sem teszik ezt velem
ezen időszak romantizálása nem bűn, igenis megkeresem a szépet a legkisebb dolgokban is, és szakítok időt arra, ami boldoggá tesz
azok, akiknek az életemben kell, hogy legyenek, benne is lesznek; engedem, hogy szívből adjak, és beérem annyival, abból merítek erőt, amennyit kapok
minden rendben van, sínen vagyok az életben, megvan minden, amit valaha szerettem volna
emlékszem a napfényre, nem térek vissza a sötétbe
szabad sírni - szomorúságból és megkönnyebbülésből is
Véget ért az alapszak. Az élet furcsa fintora, hogy az amerikanisztika zárulásával kiéhezve vetem most bele magamat a könyvekbe, és gondolatban már ott tartok, nem is lenne rossz egy doktori irodalomból. De ez a jövő zenéje. A lényeg, hogy felvettek média mesterre, az út pedig az újságíráshoz sosem volt még ennyire tiszta és ködös egyszerre. Egy dolog viszont biztos, ihletett állapotom erősen ebből a sikerélményből fakad. Az, hogy ez a lehetőség megadatik nekem, visszarántott kedvenc triómhoz, az én írói szentháromsághoz: Orwell-Steinbeck-Capote. Egyértelműen önteltség lenne hozzájuk hasonlítani magamat, de talán nem köveznek meg, ha azt mondom, az ő hármasuk egyvelege van rám a legnagyobb hatással, őket tartom annak a példának, amit jómagam követni szeretnék újságírói pályafutásom során.
Orwell gyerekkorom hőse a vállalkozószellemével, azzal az eltökéltséggel, hogy folyamatosan ment, megtapasztalt dolgokat, hogy aztán írni tudhasson róluk. Ez a kíváncsiság és igazságérzet az, amit szeretném, ha vezérelne engem az utamon.
Steinbeck olyan szerelem, hogy kedvenc könyvet nem tudok tőle választani, vagy legalábbis nagy lelkiismeret furdalások közepette, hogy más írásait kihagytam. Amit csodálok benne, az a fókuszálásra való tehetsége, ahogy megtalálja történetei alanyait, lásd, leginkább az egyszerű kisembereket. Hangot ad nekik könyvein keresztül, bemutatja, hogy mindegy, honnan jövünk, milyen nyelvet beszélünk, mind emberek vagyunk. Érzékenységével szemben azonban továbbra is informatív, éles látású, és ízes. Illetve mindig szívbemarkoló.
Végül pedig Capote, aki történetvezetésével és felépítésével, struktúrájával foglalt helyet az előbbi két géniusz mellett. Novella, regény, tényfeltáró újságírás? Nincs olyan, amit ez az ember ne nagy hozzáértéssel komponált volna meg.
Van értelme ezeknek amúgy? Csak azt tudom, hogy minden nehézségével együtt, végtelenül hálás vagyok az egyetemista éveimnek. Olyan szintre emelhettem az írásomat, amit korábban nem tudtam volna. És a legjobb, hogy ez az élmény most folytatódik. Vagyis nem most, de hamarosan. A Stockholm-szindróma is lehet egy magyarázat, de igazából én továbbra is szívből-lélekből eltés vagyok, és örülök, hogy az anglisztika megtörtént velem, annak meg még jobban, hogy esélyt kaptam a médiától. Azt hiszem, ez a kettő nagyon is elválaszthatatlan bennem, és teljes bizonyossággal mondhatom, hogy ennek így kellett lennie - még ha voltak is kételyek.
Nem tudom, hogy a mester után hogy lesz, jó ég, hát azt sem tudom, hogy a mester közben hogy lesz, de az biztos, hogy újra érzem azt a lelkesedést, amit anno 3 évvel ezelőtt éreztem, amikor bejutottam alapképzésre. Nagyobb lépés az úton. Hirtelen megint tudom, hogy nagy dolgok várnak rám. Már csak egy kis idő, és írni fogok a világnak a világról. Írni, teljes szívből, ahogy mindig is terveztem. A szentháromság, és a magam módján.
Első egyetemista évem végén járok. Minden fáradalom és nyűg ellenére szeretem. Vannak tárgyak, amik kevésbé tetszenek, de összességében elmondhatom, hogy élvezem az anglisztikát. Főleg most, hogy amerikai szakirányba tanulok tovább. Bár várom a nyári szünetet (nem lennék emberből, ha nem így lenne), a második évemet még jobban várom, mert már rutinos leszek, és tudom, hogy a visszatérés legalább olyan örömmel fog eltölteni, mint tavaly a megérkezés.
Idén rengeteg klasszikussal bővült a könyvtáram, hogy elősegítsék a sikeres emelt magyar érettségit, azonban nem csak az alkalom előtt, de utána sem volt motivációm, hogy ezzel a rengeteg kötettel foglalkozzak. Mivel rosszul érezném magam, ha semmibe lennének véve, ezért kitaláltam - elsősorban magamnak - egy kis kihívást a jövő évre; el fogok olvasni 22 klasszikust 2022-ben. Ezzel nem csak a saját könyveim olvasottságát emelem, de egyben megismerhetek történetek, amik kiérdemelték a nevüket. Hogy a lelkesedés nagyobb legyen, és hogy ne vesszen el az érdeklődésem a felénél, létrehoztam egy tényleges kihívás formájában ezt az ötletet a moly.hu felületén. Aki esetleg szeretne csatlakozni, azt szívesen várom, azonban a mai bejegyzésben csak elhozom a kiválasztottjaimat, akikről legközelebb majd 2022 decemberében írok, hogy láthassátok, hogy sikerült teljesítenem ezen a kis eseményen.
A listámat igyekszem elárasztani jelöltekkel, hogy ha esetleg valamelyiktől elmenne a kedvem, akkor se legyen baj. Épp ezért, itt most több címet sorolok fel, mint amennyi a minimum, és ki tudja, talán ezzel Titeket is inspirálhatlak, hogy szemezgessetek a könyvek közül, és meghozzam a kedveteket, hogy ne hanyagoljátok el a klasszikusokat sem.
Apró terráriumokban színes növénykék és imádnivaló állatkák, akik arra várnak, hogy pár finom falattal megszelídítsük és meggyőzzük őket, hogy érdemes nálunk lakniuk. Kell ennél több? Igazából, ha ez nem is lenne elég esetleg, a My Little Terrarium applikáció még sok mást is nyújt, ezzel elérve azt, hogy a képernyőhöz ragadjunk.
A karantén jól kezdődött: elkerülhetem az embereket, fókuszálhatok magamra és még több időm van bármire, amivel foglalkozni szeretnék. Hamarosan elérkezett az az állapot, hogy mi értelme az életnek, miért születtem meg, merre tart ez a világ - más szóval: az egzisztenciális krízis (aka kedvenc elfoglaltságom). A már egy éve tartó otthonlét (kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan) átcsapott végtelen mennyiségű lustaságba és közönybe. Novembertől februárig különösen virágkorát élte ez a két jelenség, most viszont itt a jó idő, és kezdek újra örülni annak, hogy felkelek reggelente. De a napsütés nem az egyetlen apróság, ami boldoggá tesz...
